Ballagás, 2018

Az alábbiakban olvashatjátok két végzős diákunk, Bíró Zsombor és Horváth Abigél múlt pénteken elhangzott ballagási beszédét:

“A DE szóval nem kezdünk mondatot. Így szól a nyelvtani alapszabály, amit mindenki megtanul az iskolában. Más iskolákban legalábbis, mert nekem személy szerint ezt soha nem tanította senki. Talán pont azért nem, mert a Waldorf-iskolás tanárok számára megengedett a szabad, kritikus gondolkozás, sőt, ez talán inkább követelmény számukra, ahogy az is, hogy ebben a szellemben, az önálló, tudatos lét szellemében neveljék az itt tanulókat. Mert aki rendelkezik ezekkel a készségekkel, az az imént említett nyelvtani szabály hallatára egyből azon kezd el gondolkozni, vajon honnan is jött ez, vajon ki mondta először, és miért, hogy nem szabad bármilyen szóval mondatot kezdeni. Aztán valószínűleg feltűnik neki az is, milyen abszurd az egész kérdéskör, hiszen a szabály önmagában hordozza a paradoxont, aki azt mondja: “De-vel nem kezdünk mondatot!”, az éppen de-vel kezdi a mondatot.

Én néhány osztálytársammal együtt közel tizenhárom évet jártam ide, és ezalatt a tizenhárom év alatt nagyon sokféle kritikát hallottam a Waldorf-pedagógiával kapcsolatban. Van persze néhány olyan, mint például a bagolyimádás vádja, ami egészen különös, és kicsit rémisztő is szerintem, de azért nálunk mondjuk családon belül is voltak szkeptikus hangok, amikor kiderült, hogy ide fogok járni. Gyakran hallott gondolat, hogy a Waldorf az kisegítő iskola. Vagy hogy a waldorfosok szinte semmit se tanulnak az első nyolc évben. Olyat is hallottam már, aki azt kifogásolta, hogy itt a diákok tegezik a tanárokat. Merthogy az nem normális. Meg persze az extra év is előkerül, hogy a waldorfosoknak öt évig tart, mire leérettségiznek. Én a kilencedik évemet félig Új-Zélandon, félig egy állami gimnáziumban töltöttem, és mikor év végén úgy döntöttem, nem bírom tovább, visszajövök ide, az ottani irodalomtanárom azt találta mondani, hogy most teszem tönkre az egész életem. Ő is egy olyan irodalomtanár volt egyébként, aki rengeteget ismételgette: “Gyerekek, márpedig de-vel soha nem kezdünk mondatot.” Erre most büszke waldorfos végzősként csak egy rövid mondattal válaszolnék, és remélem, valamilyen szinten az osztályom mentalitását képviselem ezzel a válasszal: “De.”

Egyébként nekem az a véleményem, hogy a tudatos emberi léthez az is hozzátartozik, hogy megpróbálunk rálátni a saját hibáinkra. Senki sem hibátlan, ugye, még az iskola se, azt hiszem, ez a felismerés egy fontos állomása a felnőtté válásnak. Mert néhány kritikában tényleg van igazság. A Waldorf-iskolákban tényleg kevesebbet tanulnak a diákok az első nyolc évben, mint máshol. A waldorfosok tényleg tegezik a tanáraikat. És az is igaz, hogy a waldorfosoknak tényleg öt évig tart, mire leérettségiznek. De… És azt hiszem, ez a de az, ami igazán számít, meg az a sok szép, hálás, örömteli, és valljuk be, nagyon giccses mondat, amit ez után a de után mondhatnánk mindannyian.”

Biró Zsombor

“És amit én mondok is, legalábbis néhányat, mert ha elkezdeném mindet felsorolni, akkor holnap estig ülhetnénk itt. Sokszor kérdezték meg tőlem ez alatt a 13 év alatt, amíg idejártam, hogy mit ad, mit adott nekem a Waldorf? Sokan érdeklődve, mások gúnyosan, és én mindenkinek ugyanazt feleltem: a szabadságot. Ugyan a szabadság többféleképpen is értelmezhető, de azt hiszem, itt valamennyi formájában megkaptam.

Megkaptam a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás lehetőségét, hiszen mindig úgy beszélgethettünk, esetenként veszekedhettünk a tanárainkkal, a “felnőttekkel”, hogy nem kellett alsóbbrendűnek, “gyereknek” ereznünk magunkat, mert egyenlő félként voltunk kezelve. A személyes szabadságot, mert legtöbbször úgy cselekedhettünk, viselkedhettünk – nyilván a józan ész határain belül – ahogy akartunk, anélkül hogy rossznak, szégyenteljesnek éreztük volna magunkat és ránk bízták, hogy eldöntsük helyesen cselekedtünk-e, vagy sem. És megkaptam a legfontosabbat is: egy második otthont.

Ahogy Zsombor is mondta, rengeteg kritika ér minket. Sátánisták vagyunk? A legmerészebb kritika a bagolyimádók után, de a válasz: nem. Lázadók? Talán egy kicsit, már ha egy szeretetteljes és szabad környezetet, ahol az ember a lehető legkevesebb stressz mellett, igazi gyerekkorral tud felnőni, lázadónak tekintünk.

Mi itt a sok kötelező dolog mellett megtanuljuk, hogyan segítsünk másokon, hogyan legyünk elfogadóak, nyitottak, empatikusak. Mindent, ami manapság oly ritka és ami igazán jó emberré tesz minket.

Én hálás vagyok. Hálás vagyok az előttem ülőknek, az osztálytársaimnak, mert minden súrlódás ellenére nagyon jók tudtunk lenni együtt. A tanáraimnak, mert megtanították nekem mindezt, amit az előbb említettem és emellett bármikor tudtam hozzájuk fordulni, amikor szükségem volt rá. És persze hálás vagyok, amiért megadatott a lehetőség, hogy ide járhassak, hogy itt nőhessek fel.
Még hozzátok szólnék annyit, hogy most hogy itt hagyjuk az iskolát, hogy kilépünk az úgynevezett “nagybetűs” életbe ha mást nem is, egy dolgot mindenképp vigyetek magatokkal: De-vel igenis kezdünk mondatot és igenis kinyilvánítjuk a szabad véleményünket!”

Horváth Abigél